Ez a hét kemény, orvosos-kórházas, sokkal kevésbé kellemes, mint amikor kórházon kívüli gyógyítókhoz megyek. Itt órákat kell várni egy tíz perces orvossal való találkozásért, hajnalban kelni azért, hogy éhgyomorra belém döfjenek egy tűt, és kiszívják a vérem, belecsöpögtessenek a szemembe egy olyan cseppet, amitől órákig nem vagyok képes fókuszálni...komolyan, totál modern kori kínzókamra.
Kaptam analóg inzulint napközbenre is, Apidrát. Hát nem tom. Igaz, hogy ma volt még csak az első nap, hogy kipróbáltam, de nem az a húdeszuper, ahogy gondoltam. Plusz enyhén furcsán érzem magam tőle. Lehet az újdonság varázsa.
Minden diab orvosnak megvan a saját központi témája, amire összpontosítja a figyelmét, a jelenlegimnek sajna az, hogy minden egyes alkalommal vigyek egy heti leírt étrendet. Nem elég, hogy a napom 80 százalékát kiteszi, hogy kitaláljam mit egyek, kiszámoljam mennyit, mikor, mennyi inzulinnal, és egyfolytában mérjem a vércukromat, hogy nehogy túl le, vagy fel menjen, nem, ez túl kevés neki. Írni is kell. Ismét. Mert már írtam ezelőtt, és igazából nagyon hasonló dolgokat eszem. De mindezt hiába mondtam neki. Olyan érzésem van, hogy egy diab orvosnak halvány fogalma sincs arról, hogy igazából min megy át egy beteg. Amit tud, azt tankönyvből tudja, meg az egyetemről, meg főként kívülről. Kivéve nyilván azok a dokik, akik maguk is cukorbetegek. Ilyennel még nem találkoztam személyesen.
