Röpke fél évvel ezelőtt még kérdés volt számomra, hogy mi van olyankor, amikor hiába adom a szokásos adag inzulinokat, úgy tűnik mit sem ér, a cukorszintem elszáll, természetesen felfelé, mintha nem is toltam volna magamba semmiféle segédanyagot. Mostanra megállapítássá ért bennem, hogy igen, van amikor nem hat az inzulin. És akkor csinálhatok bármit, amit egyébként szoktam, nem működik. A beállított szénhidrát-inzulin kombo ilyenkor szinte fölöslegesnek tűnik. Sőt még az is, hogy növelem az inzulin adagokat, vagy csökkentem a szénhidrátot.Nem tudtam még megállapítani egy kirajzolódó mintát, hogy mikor, milyen időközönként, esetleg mitől (?!) van ez az egész, de létezik, azt már tudom. Bár eü. körökben persze erről eleddig egy megerősítő szót sem hallottam. Próbáltam jelezni, elmeséltem, hogy ezt tapasztaltam, de semmiféle válasz nem érkezett. Lehet, hogy ők sem tudnak erről többet. Mindenesetre időről időre felüti a fejét ez a történés és azt már elértem, hogy ilyenkor legalább nem esek pánikba, mert tudom, hogy átmeneti állapotról van szó, meg hogy egyébként sem tudok vele kezdeni semmit, így hát hagyom, hogy lefolyjon és valahogy visszaálljon a szervezetem az eredeti kerékvágásba.

Most kaptam egy majd egy éves cikk linkjét egyik kedves ismerősömtől, amiben nagy ígéretként hangoztatnak egy lehetséges új oltást, ami az 1-es típusú cukorbetegek egészségét hivatott rendbe hozni olyatén módon, hogy néhány oltás után a szervezet képes lesz elegendő saját inzulint termelni, így aztán meg lehet szabadulni a napi többszöri külső inzulin beviteltől.

http://www.origo.hu/egeszseg/20130703-oltas-1-es-tipusu-cukorbetegseg-inzulin-hasnyalmirigy.html

Bárcsak. Mondom ezt sokunk nevében.

Lawrence Steinman

Lawrence Steinman

Tudom én, hogy szinte kötelező a cukorbetegeknek a sportolás, és szeretnék is nagyon, de ezzel az extra libikókás cukorszinttel nagyon nehéz. Itthon négy fal között is trükkös tud lenni, ezért az ezen kívüli sportokra eddig nem is mertem gondolni. Mint legutóbbi diab. orvosi ellenőrzésen végre a doktornő számára is világossá vált, meglehetősen erőteljesen reagálok az inzulinra, és simán beleesek a nagyszerű kihívás kategóriába, mármint cukorszint beállítás terén. Ez azt vonja maga után, hogy a vérem cukrának össze-vissza ugrálása nem túlzó szófordulat. Mint megtudtam általában azért nem ennyire ördöngös beállítani egy cukorszintet legalább kábé, ' tól-ig' intervallumban sikerülni szokott. Nem úgy nálam. Lassan második éve élek "édesebben", mégis ugyanolyan gyakoriak a hipók és a hiperek, mint az elején. Pedig nem eszem dobostortákat és efféléket, pont ellenkezőleg, mindent szépen betartok, de nehéz így igazodni valamihez, amikor tulajdonképpen nincs mihez. Már kipróbáltam, hogy ugyanazt az ételt eszem, ugyanabban az órában, ugyanazzal az inzulinadaggal és csiribí-csiribá egyik nap ilyen eredményt produkál, az azt követőn meg tök mást. És persze itt lehet hivatkozni az időjárásra, a frontokra, meg a bioritmusra, de akkor könyörgöm, mi a fenéhez tartsam magam? Nah, szóval ezzel a labilis vércukorral elhatároztam, hogy elmegyek barátnőmmel egy magánórára, hogy mégis mozogjak, emberek közt legyek, de ne legyenek túl sokan mégsem, hogy tudjak majd' egyfolytában mérni, és ne hátráltassak sok embert, barátnőm nyilván ismeri a szituációmat és az edzőcsaj is nagyon aranyos.

Az első edzést szemlélődéssel töltöttem. Nem így terveztem persze. De rögvest az első pár percben behipóztam és az istennek nem tudtam feltornászni a cukorszintem 4 fölé. Így ott üldögéltem és néztem barátnőmet, hogy mit fogok majd egyszer remélhetőleg én is csinálni. Közben kiettem a szőlőcuki készletem, a kekszeimet, a gyümölcs levemet és még mindig semmi. Óra végére felküzdötte magát 6-ra, így legalább az utolsó 10 percbe be tudtam kapcsolódni. Nos, ezzel még megpróbálok machinálni valamit. Legközelebb pizzát eszem előtte :)

A természetgyógyász doktornő azt mondta, hogy anergiás az immunrendszerem, azaz olyan lassan reagál, mint egy lajhár. Ami azt jelenti, hogy jóval hosszabb idő kell neki, hogy ugyanazt elérjük, mint egy normál immunrendszer esetében. De ne lepődjek meg, autoimmunosoknál ez jellemző. Tehát literszámra fogom inni a cseppeket - ezt már én teszem hozzá, előre látván, hogy ez mit jelent - plusz, ahogy egy régi ismerősöm mondaná: ez egy hosszú barátság kezdete... Elő a türelemmel és elszántsággal ismételten, valaminek előbb - utóbb történnie kell.

Mi a helyzet, ha egy meglévő diabéteszhez társul egy glutén allergia? Nos véleményem szerint nem túl jó kombináció. Az alapprobléma miatt már totál limitálva van a fogyasztható élelmiszerek palettája. Most ha még hozzátesszük hogy mindez gluténmentes is legyen...Tényleg marad a hús és a zöldség. Amit simán be is vállalnék, ha lenne rajtam pár lefogyni való kiló. De így ropiként nagyon gáz már két kiló mínusz is, ezzel a diétával meg simán fogynék tovább is. Bepróbálkoztam vele már ugyanis régebben, akkor csak a szénhidrátok miatt és szépen kinőttek a farmerjaim engem. Szóval most dilemma vagyon. Egyelőre gluténmentes kenyér lesz a reggeli, kipróbálok egy pár fajtát, valamelyik csak ehető:) A többi étkezést meg ugyancsak próbálgatással fogom kikísérletezni. A hús meg a zöldség adott, és néha hozzáteszek némi rizst, vagy krumplit módjával. Hajdinát próbáltam ma még venni, de mindegyik csomagolásán az állt, hogy glutént tartalmazhat. Mert olyan üzemben állították elő, ahol gluténos cuccokat is, így simán belekeveredhet. De vajh' mennyire lehetek glutén allergiás? Vajon már annyit is megéreznék? Vagy azt is kísérletezzem ki? Ja, mi más lehetőség van. De milyen jó lenne, ha nem kellene így maradni. Már csak amiatt is, mert ahogy felmértem az elmúlt pár napban, az élelmiszerek döntő többségében van glutén. Még ha csak apróbetűsen is, de van. És ki szeret úgy vásárolni, hogy egyfolytában a csomagolás milliméteres betűit bújja, kutatva a gonoszok után. Amik persze nem is gonoszok. Csak mi, kiválasztott szerencsések, valamiért most épp nem toleráljuk őket. Nem, igazából nem hiszem, hogy ennek így kellene maradnia. Remélem nem csak a remény szól belőlem.

Történt, hogy a rendszeres háromhavi kontroll vérvétel során a koleszterinem kiugró eredményt produkált, amire eleddig még nem volt példa. El lehet lamentálni rajta, hogy ugyan most meg mi lett vele, talán a 400%-ban megnövekedett hús és húskészítmények bevitele dobta így meg, vagy valami más? Mivel a húsokban, szalonnában, kolbászban nincs szénhidrát, csőstül betódultak az étrendembe, holott diab korszakom előtt hetente max. egyszer ettem húst, szimplán csak azért, mert nem rajongtam érte annyira. De mióta nem ehetek annyi rizst, krumplit, bulgurt, meg ilyeneket, mint amennyit szeretnék, valamivel muszáj helyettesíteni, mert éhes vagyok. Így foglalták el a húsneműek az étlapot. És mindez elég logikusnak tűnhetne akár koleszterin változásilag, de ha megnézzük, hogy vannak olyan diéták, egészségesnek mondott étkezések, ahol ez a hústúltengés meg természetes, akkor mégsem olyan logikus. Tehát mindegy, valamitől, akármitől megnőtt a koleszterinszintem, amitől az orvosom egyből megijedt, és azt helyezte kilátásba, hogy ha így marad, muszáj lesz csinálni vele valamit, ami gyanúsan gyógyszer ígéretnek tűnt. Az meg nekem nem igazán szimpatikus megoldás. Így hát inkább kipróbáltam a kolléganőm javaslatát, aki azt már gyakorlatban is alkalmazta a férjén, és működött. Azt mondta reggelente dobjak be egy halolaj kapszulát, esténként vacsorához meg igyak meg egy-másfél deci száraz vörösbort. Elég kivitelezhetőnek tűnt, így beszereztem a kapszulát, vörösbor volt itthon, és nekikezdtem a kúrának. Három hónapig szorgalmasan csináltam, ekkor került sor a következő kontroll vérvételre és láss csodát, a koleszterinszintem gyönyörűen a helyére került. A doktornő is örült, én meg még jobban. Úgy tűnik a vörösbor jótékony hatása nem urbánus legenda.

Ez egy eléggé összetett dolog. Az elmúlt másfél év alatt többféle módon próbálkoztam, és volt, ami akkor épp hatásosnak bizonyult, máskor meg nem, volt ami pedig gyakrabban bevált. Például a rengeteg víz ivása viszonylag rövid idő alatt segít. Ha van hely az ember gyomrában épp. Volt, hogy a sport volt eredményes, miután már volt a szervezetemben inzulin (gyors hatású), de ez nem mindig egyformán működött; előfordult, hogy negyed-fél órán belül 3-at esett, volt viszont, hogy csak 3 tizedet. Hivatalosan 14 mmol/l felett el sem szabad kezdeni testmozgást beiktatni, mert élettani hatások miatt nem hogy nem csökken, de magasabbra emelkedik a vércukor. Viszont néha akkor is kellett porszívóznom, amikor magasabb volt, mint 14, és ott is megesett, hogy segített. Van, amikor csak kivárom, hogy a beadott inzulin elérje hatásfoka csúcsát, ami az Apidránál és nálam a harmadik-negyedik órát jelenti és általában ott varázsütésre leszalad, persze akkor meg nagyon képben kell lennem egy vércukormérővel, hogy nehogy átcsapjon a másik végletbe.

Emlékszem egy kétségbeesett estémre, amikor nekiindultam az utcáknak és csak mentem-mentem céltalanul, csak a gyaloglás végett, hogy előbb-utóbb csak fog csinálni valamit, mert úgy éreztem semmi nem viszi lentebb a vérem cukorszintjét. Egy jó bő órás gyors menetelés aztán meghozta az eredményt...volt nálam szőlőcukor szerencsére.

És az is előfordul, hogy tolok még rá inzulint. Leginkább, ha már több, mint két órával azelőtt adtam be az előzőt, és úgy tűnik semmi hatása. Itt is figyelek ezerrel, mert ilyenkor elég kiszámíthatatlan tud lenni a folyamat, eszébe juthat az előző adag inzulinnak, hogy mégis szeretne inkább hatni, de már csak miután a másik adag is bent van, és így a kettő együtt trükkösebb dolgokat tud produkálni, szal ilyenkor lesben állok a vércukormérőmmel.

És ugye voltak napok, amikor tulajdonképpen semmi sem hatotta meg a magaslati vércukorszintjeimet. Akkor az előbb felsoroltak mind kudarcot vallottak, én meg tanácstalanul álltam. Lehet fogni hideg frontra, bal lábbal kelésre, vagy hogy aznap hány darab varjú repült át felettem és milyen irányba, igazából senki nem tudja mitől volt.

A legeslegjobb az lenne, ha nem nekem kellene levinnem a cukorszintet, hanem a hasnyálmirigyem megoldaná a dolgot, mert az a helyzet, hogy hiába igyekszem, az ő eredeti működését csak nem tudom reprodukálni.

Érdekes, ahogy a gyógyítókat elém hozza az élet. Most épp a főnökömhöz sodorta a sors azt a belgyógyász doktornőt, aki egyúttal természetgyógyász is. A főnök megemlítette, hogy vagyok én, és milyen slamasztikában már több, mint egy éve, és a doktornő val.szeg meglátta bennem a kihívást. Ma bő öt órát(!) foglalkozott velem, átnéztük az eddigi leleteimet, megvizsgált kézzel, géppel és a végén fáradtan, de vidáman konstatálta, hogy nem olyan rossz a helyzet, mint eredetileg gondolta. Így hát újabb cseppek jönnek, (most Joalis) mert tele vagyok egy csomó nem a szervezetembe illő dologgal, amik a leleteimen is ott vannak fehéren-feketén, csak nem foglalkozott vele senki kórházi berkekben, mert a klasszikus orvoslás ezekkel nem tud mit kezdeni. Abszolúte pozitívan látja a helyzetemet, illetve a kivezető utat, mert a jelenlegi állapotom nem épp rózsás. De meg van róla győződve, hogy pár hónap alatt, követve az utasításait, sokkal jobban fogom magam érezni. Úgy legyen.

Aranyér.Sohasem volt ilyenem, így hát amikor rám szakadt júliusban teljesen másra gondoltam. Konkrétan végbélrepedésre, mert reggeli dolgom végeztével éreztem egy kis nyilallást, és aztán szembe találtam magam pár csepp vérrel. De mivel olyanom sem volt még (végbélrepedés), azzal sem igen tudtam mit is kellene tenni. Először jött a körbekérdezés szűkebb körben, kinek volt már és mit csinált. Kipróbáltam a körömvirág krémet, a Neogranormont, semmi. Ezek után gondoltam jobb, ha megnézi valami szakavatott szem, hogy végül is mi is ez tulajdonképpen, így kerültem egy proktológushoz, amiről előtte azt sem tudtam, hogy létezik ilyen ágazata az orvoslásnak. Ott megállapították, hogy ez bizony egy belső aranyér, első stádiumos szóval ne aggódjak, pikk-pakk el fog múlni, ha szedem a felírt tablettákat, plusz használom a kapott kúpokat és krémet. Nos. Használtam. Két hét eltelt, egy kicsit enyhültek a tünetek, de teljesen nem múlt el. Visszamentem az orvoshoz, aki nem nagyon tudott mást mondani, minthogy ad még kúpot és folytassam tovább a kezelést. Amikor azokat is elhasználtam kezdtem körbenézni, hogy milyen alternatívák vannak még a gyógyszertárban, mert ugye mondanom sem kell, hogy az alapprobléma maradt. Reparon, Hemorid, Posterisan forte, mindegyiken végigmentem, sajna eredménytelenül. Ez a fránya aranyér maradt továbbra is. Így hát  net-bogarászásba kezdtem, ahol is a HemoClin nevezetű gélt dicsérték sokan, viszont az Magyarországon valahogy hiánycikk lett. Írtam a barátnőmnek, aki Angliában lakik, hogy küldjön haza nekem egy adagot, sosem lehet tudni alapon. Most épp ennek a használatánál tartok. Tovább enyhültek a tünetek, már kemény felületű ülő alkalmatosságokon ülni is tudok normálisan, de még mindig van hová javulnia. Ahogy olvasgattam internetszerte mások is vannak, akiknek meglehetősen nehéz megszabadulniuk ettől a nagyszerűségtől, és nem kötötték cukorbetegséghez. Azért a rendszeres háromhavi diab-doki látogatás alkalmával megkérdezem az ottani véleményeket.

Az eddig kipróbált alternatív gyógyítókból végül is kettő maradt meg, akikhez rendszeresen járok, plusz a konvencionális vonalon a kezelőorvosom, akit három havonta látogatok. Eme utóbbi a gyógyulásomhoz nem igazán tud mivel hozzájárulni, van az inzulin, és kész. Próbálkozunk elvenni-hozzátenni az adagokhoz, óraidőhöz, jelentős változás nem nagyon következett be eleddig vércukorszintileg. A fizikai tünetekkel ott nem foglalkoznak amíg az a tünet már olyan, ami durván látványos. Legalábbis gondolom. Mert az enyémekkel egyelőre annyi történik, hogy felveszik az anamnézisbe őket, és minden látogatásomnál megkérdezik, hogy van-e valami változás. Az, hogy esetleg mitől lenne, az nem témája az ott létemnek.

Alternatív vonalon maradtak azok az energiákkal gyógyítók, akiknél még áprilisban jártam, és egy reflexológus természetgyógyász, akihez júniusban sodort oda az élet. Az egyik helyen eléggé megfoghatatlan módon gyógyulok, a másikon ezzel ellentétben nagyon is érzem a fizikai behatásokat, a reflexológia nem az érzékeny talpak kedvence szerintem, de a testmasszázs nagyon kellemes. Egyelőre annyi a konklúzióm, hogy azután kezdtem magam jobban érezni, miután ezt a két helyet megtaláltam. Nem varázsütésszerűen, hanem kicsit lassabban, viszont egyértelmű a változás. A helyzetemet az elmúlt másfél évben megnehezítő fizikai tüneteim kellőképpen lecsökkentek ahhoz, hogy viszonylag normál életet tudjak élni és hogy egyre többet kimerészkedjek a négy fal közül.